Gondolatok egy női fejből

Gondolatok egy női fejből

Többéjszakás kaland

2016. május 08. - Perger Viktória

Mikor a cikk címén gondolkodtam, eszembe jutottak az “elköteleződés”, “felelősségvállalás” szavak, de rájöttem, hogy az nem elég izgi címnek. Bár arról lesz szó amúgy… :)

Sokan éltünk már át egyéjszakás kalandokat. Megvan annak is a maga kis varázsa. Nincs felelősség, nem kell azon gondolkodni, hogy mi lesz másnap. Pár évvel ezelőtt én is vágytam ilyenre, majd megéltem és ennyi!

De milyen az, amikor pontosan érzed már az első találkozásnál, hogy ez valami más, ez valami különleges?! Amikor nyakig benne vagy a kapcsolatban és úgy érzed “vele jó”,  “őérte érdemes”? Akkor jön az amit úgy hívunk, hogy elköteleződés.

Az elköteleződés számomra több síkon is értelmezhető fogalom. Elköteleződés 1 mellett, miközben tudomásul veszem, hogy a többi nem az enyém, nem az én párom. Ilyenkor úgy kellene és úgy jó megélni a párunkat, hogy mikor ránézünk, azt érezzük, hogy jöhet bármilyen bombanő, modell, szépségkirálynő, “álompasi”, de a párodat nem tudná helyettesíteni. Mert neked Ő pont így jó. 1 kg plusszal, ferde orral, vagy épp csálé fogakkal, de ezen dolgok miatt tetszett meg neked többek közt. Én ha látok egy helyes pasit, mondjuk a villamoson, akkor nem tagadom le, hogy helyes, nem fordítom el a fejem. Megnézem, konstatálom, hogy jó pali, majd az is eszembe jut, hogy nekem már van egy párom, nekem nem a villamoson utazó úriembert szánta a sors. Furán hangzik, de nekem mostanában mindig bejön.

Az elköteleződés bizalomépítés. Bízom magamban és a másikban, hogy a kialakult szeretetegységünket, mini-családunkat nem fogja semmilyen harmadik személy felrúgni. Hisz ő nem tudna semmit megadni egy kis kalandon kívül. Ő nem ismeri a kis trükköket, hogy mi válik be, ha mérges vagy, vagy épp szomorú, ő nem tud olyan szuper meglepetéseket okozni, nem tud úgy szeretni. Ha jönne a csábítás, csak végig kell gondolni, hogy mi veszne el azzal, ha beadnánk a derekunkat, hogy törne össze a jövőkép, a szeretet,- és bizalomburok. Ha ez szívszorító érzés és van mit veszteni, akkor foggal-körömmel ellen kell állni kísértésnek. Persze emberek vagyunk és hibázunk, de azt kijavítani sokkal de sokkal több erőfeszítés, mint ellenállni. 

Az elköteleződés áldozat még más szempontból is. Ha van egy kapcsolatunk, arra időt kell szánni. Időt a találkozásokra, a közös élmények megszerzésére, a beszélgetésekre, esetleg a jövőről való álmodozásokra. Ez néha erőt próbáló és áldozattal jár, de érdemes venni a fáradságot. A minap a barátom vizsgára készült, amit tudtam hogy nála egyenlő a konstans tanulással és feszkóval. Bár plusz erőfeszítés volt, de egész héten támogattam, próbáltam levenni terheket a válláról. Bevásároltam, kikérdeztem az anyagot, biztattam, minek eredményeképpen- és persze a sok tanulásnak köszönhetően- nyugodtan, izgulás nélkül ment el a vizsgára, ami jól is sikerült. Nekem persze kényelmesebb ha ő vásárol be, hisz nem tudok vezetni és a kikérdezése helyett is el tudtam volna magam mással foglalni, de a párkapcsolathoz ezek is hozzátartoznak, nemcsak egy közös filmnézés, vagy egy pihentető nyaralás.

Egy kapcsolat akkor lesz igazán értékes és akkor lehet rá építeni, ha mindkét fél elköteleződik a másik mellett, habár tudja, hogy léteznek szebb vagy jobb nők/ férfiak, de nem neki. Neki a legjobb, legideálisabb, aki mellette van, minden esetleges nehézség ellenére.

Konfliktuskezelés

Ahány ember, annyi módszer. Sőt! Ahány emberi találkozás, annyi módszer. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, de életünknek egy nagyon fontos velejárója a konfliktus. Amennyire lehúzónak és energiavámpírnak is tűnhet néha, éppoly feltöltő és építő is tud lenni. Nagyon paradox dolog. Persze ehhez nagyon kellenek a vitázó felek szándékai is.

Rám például az a jellemző, hogy amint valaki feszült, ideges, érzem rajta, hogy mással avagy pont velem van problémája, görcsbe rándul a gyomrom és feszült leszek én is. Valamiért nagyon érzékeny vagyok a negatív energiára és ebből az állapotból mielőbb szabadulni szeretnék. Ennek az egyik lehetséges módja elhagyni a helyszínt mihamarabb, de ez azért nem sokszor célravezető. A másik, ami hosszútávon pozitívabb, hogy nem tudom magamban tartani a problémáimat. Szinte késztetve érzem magam, hogy fejest ugorjak a konfliktusba, kimondjam ami bánt, különben a rossz érzésem sem fog elmúlni se bennem, se a másik félben.

Véleményem szerint a konfliktuskezelésben döntő pont a szándék. Mielőtt rettentően belelovallnánk magunkat egy vitába, érdemes feltenni a kérdést: Mit szeretnék valójában ezzel a feszültségteremtéssel elérni? Van egy valódi probléma, ami kirobbant és így tudunk továbblépni, fejlődni, ha most átrágjuk magunkat rajta? Vagy valaki más felidegesített és most a páromon/családtagomon vezetem ezt le? Avagy egyszerűen csak kifogytam a pozitív energiából és el akarom "szívni" a másiktól? Ha ezt tudatosítani tudjuk, mielőtt még beleélnénk magunkat egy vitába, csodákra képes. Azonnal látni fogjuk, hogy van-e bármi értelme vagy csak megbántjuk a másikat.

Többször előfordult már velem, hogy egy nem túl jól sikerült nap után hazaestem és még a kákán is kerestem a csomót. Nincs elmosogatva... Nem vitte le a szemetet... Ilyenkor megy a piszkálódás, megjegyzések, rosszabb esetben egy kis női hiszti is becsúszik. És amikor a barátom szembesít vele, hogy nem kéne ezt csinálnom, mert valószínűleg nem ez az igazi problémám, akkor jön a megdöbbenés, hogy bokszzsáknak használom a társamat, ahelyett, hogy elmondanám neki a valódi problémámat ezzel is segítve annak feloldódását. Persze attól, hogy egyszer szembesítjük a másikat, az nem azt jelenti, hogy ez megszűnik és soha többé nem fogunk nekitámadni apróságok miatt, de egy lépés afelé. Amikor csak tudom próbálom azt a módszert alkalmazni, hogy amint beindulna a jól ismert "csesztetés" program, akkor veszek egy nagy levegőt és felteszem magamnak a kérdést: Tényleg ez lenne a valódi bajom? Az a legnagyobb baj egy hosszú és nehéz nap után, hogy nincs elmosogatva vagy, hogy nem vitte le a szemetet? Az esetek többségében rá is jövök, hogy nem. Bár ez a program csettintésre azért még nem múlik el, de minden egyes tudatosítás egy lehetőség arra, hogy az ilyen "támadások" száma csökkenjen.

A nagyobb horderejű problémák, konfliktusok esetében fontos folyamatosan szem előtt tartani azt, hogy szeretjük a másikat, legyen az családtag, a párunk vagy egy barátunk, és ez a megbeszélés jó ha szeretetből is fakad. Ez számomra azt jelenti, hogy végig szem előtt tartom azt, hogy ne vádoljam, ócsároljam a másikat, hanem próbáljam a problémát a saját szemszögemből leírni. Mit érzek? Mi bánt? Hogyan lehetne ez másképp? Meg kell próbálni beleélni magunkat a másik helyzetébe. Vajon ő mit érzett akkor? Jé, ő ezt így élte meg? Néha megdöbbentő szembesülni azzal, hogy egy ártatlannak tűnő pillanat vagy mondat mennyire más értelmet nyer két különböző ember fejében. Meg kell tudni picit érezni és érteni, hogy nem csak a mi valóságunk és felfogásunk létezhet, hogy más ember ugyanazt a szituációt máshogy is megélheti, mint mi. Simán elképzelhető, hogy egy mondat, amit mi mellékesen megjegyeztünk vagy viccesnek gondoltunk az bántó volt a másik számára. 

Ami az előbb említetteken kívül még elengedhetetlen számomra egy konfliktus lezárásához, az a konszenzus. Közös álláspontra jutás vagy a következő lépés tisztázása nélkül a levegőben fog lógni az egész helyzet és nem fog tudni feloldódni, változni. Ha viszont megvan a közös álláspont, elképzelhető, hogy gyorsan változásnak fog indulni egy látszólag komoly konfliktus is.

A lényeg az, hogy bármilyen konfliktussal is állunk szemben elengedhetetlen a mi valódi problémánk tisztázása önmagunk előtt és az, hogy a megoldás alapja a szeretet, megértés és nem a másik eltiprásának kísérlete álljon.

Egyensúly

Mikor vagyunk egyensúlyban? Mikor billenünk ki az egyensúlyunkból? Ennek mi/ki lehet az oka? Mi/ki segít újra egyensúlyba kerülni?

Mennyi kérdés... Megint egy szubjektív, állandóan változó, folytonosan mozgásban levő dolog. Az egyensúly sosem állandó, nem áll meg, változik bennünk. Sőt, az olyan temperamentumos embereknél, mint amilyen jómagam is vagyok, bátran állíthatom, hogy van amikor egyik percről a másikra is képes radikálisan megváltozni. Ember legyen a talpán, aki ilyen személyt választ párjának! :)

Nem vagyok az a típus, aki sokáig ugyanazt az érzelmet élné, ugyanabban a hangulatban lenne. Elég jól elszórakoztatom magam ilyen téren... Éppen emiatt mindig is foglalkoztatott ez a téma. Rengeteg cikket, könyvet olvastam már hasonló témában, de a kiegyensúlyozottságra nincs egy mindenkire ráhúzható séma és ennek az elérése hosszú évek munkájának gyümölcse.

A mai, városi életmód egyáltalán nem segíti azt, hogy harmóniába kerüljünk önmagunkkal és a környezetünkkel. Sokszor én is azon kapom magam, hogy napokat rohanok át anélkül, hogy akár egy órára is leüljek és rendezzem a gondolataimat, elengedjem a hétköznapi, kicsinyes gondolatokat és magamról, a lelki állapotomról, a már megtörtént vagy az épp eljövendő eseményekről gondolkozzam. Néha arra vágyom, hogy csettintésre egy nyugis, természetközeli helyen legyek, ahol picit magamba fordulhatok, egyedül lehetek. De hát ez ugye évi 1-2 alkalomtól eltekintve sajnos az átlagembernél nem túl életszerű. Persze miután ezt már egy ideje felismertem, törekszem is rá, hogy változtassak rajta és rendszeresen beiktassak "énórákat", még ha nem is egy erdő mélyén vagy egy lakatlan sziget közepén.

Mindenki egyensúlyra vágyik és törekszik. Ezt a mondatot számtalan helyen olvastam már, én is használtam, de vajon ez tényleg így van? Úgy élik az emberek a mindennapjaikat, hogy erre törekszenek? Én nem lennék ebben olyan biztos.

Számtalanszor előfordult már, hogy ha épp nem pörgök ezerrel és szakadok szét a teendők sokaságában, akkor csakazértis keresek valami tennivalót. Hirtelen nagyon fontos lesz még egy ezrediket edzeni azon a héten vagy a lakás egy újabb szegletét kitakarítani. Végülis most is épp blogot írok, alvás helyett!? :) Amikor nagyon nincs már teendőm, mindennel kész vagyok, akkor sokszor rámtör a "feleslegesség" érzése. Azt érzem, hogy nem vagyok "hasznos", csak úgy vagyok. Hiába kapom meg ilyenkor a nyugalom perceit, ha nem tudom őket a magam javára fordítani. Ki érti ezt?

De ezzel nem vagyok egyedül, úgy hiszem. Mivel egy multiban dolgozom, elég sok munkamániás emberrel találkoztam már. Megdöbbentő, hogy milyen sok embernek természetes manapság az, hogy a közelében sincsenek az egészséges munka-pihenés mértéknek. Több emberrel beszélgettem már, akikről tudom, hogy sokat dolgoznak (nem napi 8 órára célzok itt). Kérdeztem tőlük, hogy jó-e ez nekik? Mennyi idejük van magukra? A hobbijaikra? Döbbentem vettem tudomásul, hogy sok embernek az egy dolog, hogy nincs sok ideje magára, mert az szinte már természetes, de hobbija sincs. Sok ember osztotta meg velem azt a felismerést, hogy tulajdonképpen a munkáján kívül nem sokmindent tudna kiemelni, amivel foglalkozik. Amikor nem dolgozik, nem találja a helyét. Ahhoz ért, abban sikeres, az a biztonságos. Sokan nem is gondolnak rá, hogy időben végezzenek és hódoljanak valamilyen szenvedélyüknek, mint pl. sport, zenélés, művészet stb. 

Milyen jó is lenne ha olyan társadalomban élnénk, ahol a munka-pihenés-szórakozás triumvirátus egyensúlyban lennének?! Én amúgy arra nagyon törekszem, hogy legalább a munka-hobbi stimmeljen. Mikor elkezdtem dolgozni, megfogadtam, hogy nem mondok le semmilyen fontos hobbimról, mert úgy nem tudnám a munkámat sem 100%-osan végezni. Eldöntöttem és mind a mai napig tartom, hogy napi 8 órát dolgozom - hatékonyan- és a maradék időt, olyan tevékenységeknek szentelem, amik feltöltenek, erőt adnak. Tudom, hogy ez nem kivitelezhető minden életszakaszban, minden hivatásnál és minden pozícióban, de nekem létszükséglet az erre való törekvésem, mert így nap, mint nap hatékonyan és energikusan tudom végezni a munkám. Talán, ha mindenki találna magának legalább egy hozzá passzoló hobbit, a munka is gördülékenyebben menne!? Ki tudja?

Felkészülés a párkapcsolatra

Nem rágörcsölni, mégis nyitottnak lenni? Ismerkedni, de nem nyomulni? Határozott, de nem berögződött elképzeléssel rendelkezni? Szinte lehetetlennek hangzik mindezt úgy megvalósítani, hogy közben a szívünk mélyén másra sem vágyunk, mint egy új párkapcsolatra.

De mégis, hogyan vonzzuk be a jövendőbelinket? Elég sok ismerősöm, jó barátom van jelenleg ebben a helyzetben, -és persze én is voltam már- így elgondolkodtam a témán és összeszedtem egy-két gondolatot, tapasztalatot.

Bármilyen nehéz is elhinni, de a jövendőbelinken ugyanannyira múlik, hogy mikor találkozunk, mint rajtunk. Gondoljunk csak bele! Mindkét félnek készen kell arra állnia, hogy megismerkedjenek és kapcsolat alakulhasson ki köztük. Ha mi készen is állunk már erre, ő lehet, hogy épp karrierjének legfontosabb pontján áll, vagy nemrég padlóra került egy előző párkapcsolat miatt. Legtöbbször bele sem gondolunk, de ilyen esetekben nehéz lenne hozzánk kapcsolódnia és ha össze is futnánk, lehet sosem alakulhatna ki belőle komoly kapcsolat. Ha úgy érezzük, mi mindent megtettünk, legyünk picit türelmesek, gondoljunk arra, hogy minden esetben kettőn áll a vásár.

Sokszor előfordul, hogy ha egészen őszintén végiggondoljuk az életünket, a mindennapjainkat, akkor rádöbbenünk, hogy mi tökéletesen elvagyunk jelenleg és nem is igazán hiányzik mellőlünk senki. Biztos, hogy őszinték vagyunk magunkhoz? Akarunk mi egyáltalán kapcsolatot? Sokszor a megszokás, a társadalmi nyomás diktálja belénk az érzést, hogy „muszáj”, hogy legyen kapcsolatunk. De ez még nem valódi indok arra, hogy összejöjjünk valakivel. Nem muszáj megfelelni 100%-ig mások elvárásainak, dönthetünk másképp is! Egyedül is rengeteg értékes, izgalmas tapasztalat gyűthető az életben!

Mire jó a szingliség? Ha már úgy alakítja a sors az életünket, hogy egyedül kell lennünk, akkor már használjuk ki ennek minden előnyét. Amikor egyedül vagyunk, nem kell azon gondolkodnunk, miközben épp dolgozunk, edzünk, kötelező elfoglaltságunk van, hogy épp mit csinál a párunk, mikor ér haza és miért nem tudunk vele lenni. Sokszor, ha szerelmesek vagyunk, legszívesebben semmi mást nem csinálnánk, mint a párunkkal töltenénk el minden időt. Ezt persze kevés ember engedheti meg magának, így ilyenkor jön a frusztráltság érzése. Mikor és mennyi időre kell elválnunk egymástól? Mit is csinálnánk, ha most együtt lennénk? Ez elég nyomasztó érzés tud lenni. Szerintem sokan tudják, mire is gondolok… Amikor az ember egyedül van, nem kell az óráját nézegetnie, hogy mikorra tudna már hazaérni, vagy azon agyalni, hogy mennyire hiányzik a másik. Egy bizonyos értelemben nagyobb ilyenkor a szabadság, több időt tudunk magunkra és másokra szánni. Ez persze eléggé emberfüggő, hogy ki agyal ezen, de ha jól sejtem a női társaim többsége igen… :)

Több időnk van barátokra és a családra! Ez egy másik előnye a „szingli életmódnak”. Én mikor egyedül voltam, -bár akkor is minimum ennyire pörögtem, mint most-, mégis több idő jutott a szeretteimre. Ha már az ember párkapcsolatban él, ezt nehezebb kivitelezni, hisz próbáljuk szabadidőnk egy jelentős részét a párunkkal tölteni.

Ismerkedni! Sok egyedülálló esik abba a „hibába”, hogy nem szívesen ismerkedik, alig mozdul ki otthonról, épp csak annyira, amennyire muszáj. Bár sok sztorit hallani arról, hogy egy villamoson való leszólításból házasság lesz, de azért ne hagyatkozzunk csak és kizárólag erre szerintem. Minél több embert ismerünk meg, minél több emberrel kerülünk kontaktusba, annál jobban fogjuk tudni, hogy ki az, akit mi valójában szeretnénk magunk mellett tudni. Ha otthon gubbasztunk és a hétvégéinket pizsamában, a tv előtt ülve töltjük, akkor hiába várjuk, hogy betoppanjon a nagy Ő. Fontos lenne arra is időt szánni, hogy elmenjünk alkalomadtán szórakozni. A szórakozás persze rengeteg dolgot jelent, nem csupán a hajnalig tartó bulizást. Be lehet ülni egy étterembe, romkocsmába, el lehet menni színházba, el lehet kezdeni egy új hobbit, de akár utazhatunk is. A lényeg a nyitottság, érdeklődés és az, hogy ne csak egyedül töltsük a napjainkat. Ki tudja épp kibe futunk bele egy laza szombat estén?

Fejlődni! Fejlődni! Ez egy kulcs a párkapcsolat bevonzásához. Itt persze nem feltétlen arra gondolok, hogy iratkozzunk be egyetemre és végezzünk el egy újabb szakot, bár persze az sem hátrány. Inkább személyiségbeli fejlődésre gondolok. Mindenképpen hasznos az előző párkapcsolatainkat részletekbe menően kielemezni, végiggondolni és tanulni belőlük, hogy az ott megélteket a jövendő kapcsolat fejlődésére tudjuk majd használni. Hogy viselkedtem? Miben voltam kevésbé elnéző? Miben kell változnom? Mit csináltam jól?

Lezárni minden előzőt! Rengeteg ember esik abba a hibába, hogy tulajdonképpen nem zárja le az előző kapcsolatát, de már keresi az újat. Sokszor, ha szakítunk valakivel, vagy ne adj Isten velünk szakítanak, akkor hirtelen annyira egyedül érezzük magunkat, hogy még nem vágjuk el a szálakat az előző párunktól. Tartjuk vele a kapcsolatot, találkozunk vele és még ki tudja mit csinálunk. Ez azért nem szerencsés, mert ha így teszünk, akkor ezzel lelkileg egymáshoz láncoljuk magunkat és az a hely, amit a szívünkben ki kéne nyitni a következő embernek, azt még az előző foglalja el.

Még sok-sok különböző jó tanácsot lehetne itt felsorolni, de azt hiszem nincs egyetemes recept, ami minden korosztálynak, nemnek, személyiségnek egyaránt megfelelne. A legfontosabb talán az, hogy fogadjuk el a helyzetet, amiben vagyunk, de tegyünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy ez majd idővel változhasson! Bízzunk és ne aggódjunk! :)

Sorsdöntő találkozások

Nap, mint nap számtalan emberrel találkozunk. A vadidegenektől, az ismerősökig a legjobb barátainkkal, családtagjainkkal. Nagy részét a tudatosság hiányában éljük meg. Ritkán gondolkozunk el azon, hogy "Vele vajon miért kellett most találkoznom?" "Miért pont tőlem kérdezte meg, hogy merre talál egy boltot?" "Miért pont ez a nő ült mellém a vonaton?" Még a szoros, éveken át tartó kapcsolatainknál csak-csak feltesszük magunknak néha a kérdést: "Mi dolgunk nekünk egymással tulajdonképpen?" Rettentő érdekes válaszok és eszmecserék kerekedhetnek belőle, ha ezt kipróbáljuk, de ez már ez másik téma lenne, mint amit most érinteni szeretnék.

Egy átlagos nagyvárosi ember annyira sok idegennel kerül egy-egy tizedmásodperc erejéig kontaktusba, hogy nincs is igazából kedve azon gondolkozni, hogy ez vagy az a találkozás miért történt. De még ha nem is tudatosul bennünk épp ott, abban a pillanatban, vagy netalántán soha, mégis minden találkozásnak megvan a maga szerepe az életünkben, minden találkozás okkal jön létre. Lehet, hogy valakinek épp azzal a mosolyunkkal tesszük szebbé a napját. De az is lehet, hogy egy vadidegentől kapott szó vagy kedves gesztus teszi szebbé a miénket. Persze nem kell és nem érdemes mindegyiket fejtegetni, mert úgy az egész életünket eltölthetnénk ezzel. De vannak meghatározóak, aminek hosszú távú következménye van, ami megváltoztatja az életünket, ami új lendületet hoz, ami a feje tetejére állít mindent. Vannak találkozások, amiken mindenképpen érdemes elmélkedni. "Miért pont én?" "Miért pont ő?" "Miért pont mi?" Ez lehet akár családi kötelék, szoros baráti kapcsolat, de akár párkapcsolat is. 

Én úgy érzem, hogy a mostani párkapcsolatomat biztosan sorsdöntő találkozásnak nevezném. Anno 2011-ből vannak az első emlékeim vele kapcsolatban, amikor is még az akkori barátom révén ismertem meg őt. Nem tekintettem rá többként, mint az exem barátja. Jó ideig akárhányszor találkoztunk, nem hozott ki belőlem érzelmeket, kissé uncsi, magányos srácnak gondoltam. Mígnem elkezdtünk beszélgetni és kiderült, hogy ez az uncsi srác valójában egy nagyon érdekes, sokoldalú, céltudatos, komoly, kedves figura. Az élet és a köztünk kialakuló érzelmek úgy hozták, hogy három évre el kellett váljanak útjaink. Akkor még nem tudtuk persze, hogy három évre, csak azt, hogy nem beszélhetünk, találkozhatunk többé, mert annak nem lenne jó vége. Szinte semmit nem tudtunk a másikról onnantól kezdve, nem beszéltünk, nem találkoztunk. A tény, hogy nem beszélhetek vele többé és talán soha nem láthatom viszont, teljesen padlóra küldött. Nem tudtam miért, de azt éreztem, hogy így nem lehet vége. Nekünk még dolgunk van egymással. Az embernek számtalan olyan kapcsolata van, ami tart egy ideig, akár napi szinten is találkoznak az illetők, de aztán valamilyen oknál fogva megszakad a kapcsolat, de az emberben mégsem keletkezik űr. Szeretettel gondol vissza arra az időszakra, de nem fáj neki, hogy már nem beszélnek napi szinten, hisz ez az élet rendje. De itt nem ezt éreztem. Űr keletkezett bennem. Nem tudtam mikor, de azt tudtam, hogy még találkoznunk kell.

Mikorra csillapodott bennem ez a fájdalom és kicsit el is kezdtem az érzést elásni magamban, akkor már nem bántam, hogy megismertem őt. Megérkezett a hála érzet és a beletörődés a kialakult helyzetbe. Hálát éreztem azért a sok kellemes beszélgetésért, kedves szóért és új világnézetért, amit tőle kaptam, általa megismerhettem. 

Ahogy teltek-múltak a hónapok és sodort az élet jobbra-balra úgy éreztem talán már el is felejtettem őt és az érzést, ami anno hozzá kapcsolt. Talán nincs is nekünk semmi dolgunk egymással. Ez volt bennem az eltávolodás, a tagadás időszaka. 

Körülbelül fél évvel az ominózus találkozás előtt kezdett visszakúszni a gondolataimba a neve. Minden lehetséges módon próbáltam megtudni, hogy mi van vele, anélkül, hogy ő erről tudomást szerezhetne. Azt éreztem, hogy az elnyomott, le nem zárt félretolt kapocsnak, ami kialakult köztünk, mégsem lehet így vége. Nem tudtam mit akarok elérni ezzel, hogy gondolkozom rajta vajon hol lehet éppen akkor, vajon ő gondol-e rám. Reménykedtem. Reméltem, hogy ő is emlékszik rám, ő is szeretne velem találkozni. A reményen túl megjelent még bennem a várakozás. Türelmesen vártam, hogy mit hoz a sors. Tudtam, ha dolgunk van egymással, össze fogunk futni. Valahol, valamikor. Épp nem volt párkapcsolatom, így igazából nem volt fájdalmas, hogy ezen gondolkozom. Jólesett gondolni rá, még akkor is ha azt sem tudtam, gondol-e rám néha.

Egy éve pontosan ezen az őszi napon egy barátnős találkozás zárásaképpen egy belvárosi kajálda felé vettük az irányt. Ahogy beléptünk és a pulthoz sétáltunk, a szemem sarkából megláttam, hogy ő is épp itt vacsorázik. Teljesen paradox érzelmek öntöttek el. Örültem, de közben azt kívántam, bárcsak ne lenne itt. Oda akartam menni hozzá, de közben azt vártam, hogy menjen már el. Erre vártam már mióta, de mikor megláttam elöntött a félelem. Teljesen lesokkolt a pillanat. De a legmegdöbbentőbb valójában az volt, hogy egy tizedmásodperc ilyen erős, mindent elsöprő érzelmeket volt képes kihozni belőlem. Addig azt hittem, hogy a "megáll az idő mikor egymásra néznek" típusú történetek filmbeli túlzások, de akkor, ott rá kellett jöjjek, hogy nem. Ez bizony valós. Van ilyen találkozás, van ilyen érzelem. Azt éreztem, hogy bármi lesz is ezután, már azért megérte, mert így megtudtam, hogy vannak bennem ilyen erős érzelmek és van az a férfi, aki ezt váltja ki belőlem.

Mint később kiderült a félelmem alaptalan volt, ő is ezt érezte. Megkeresett, élénken élt benne is az emlékem és hamarosan egymás mellett döntöttünk, ami azóta is tart. A három év, ami eltelt a sorsdöntő találkozásunk előtt egy felkészülési időszak volt. A sors keze, a remény és a türelmes várakozás meghozták gyümölcsüket.

Érdemes találkozásinkat picit nyitottabban, ilyen szemmel is végiggondolni, mert ki tudja miért történnek és milyen okokat, célokat rejtenek magukban!? :)

A párkapcsolati tükör

Mostanában sokat töprengtem azon, hogy miért épp azt az embert rendelte mellém a sors, akit?! Miért pont vele sodort össze az élet? Miért pont ő fogott meg? Nagyon érdekes kérdés és érdemes lenne akár minden kapcsolatunkat ilyen szemüvegen át végignézni. Mi dolgunk van az illetővel? Kezdve a családunktól, a barátainkon és a munkatársainkon át egészen a párkapcsolatig. Merthogy véletlenek nincsenek. Legalábbis én nem hiszek bennük. Véleményem szerint minden okkal történik, az egész életünknek és ezáltal találkozásainknak is oka és célja van.

Ezen filozófiából kiindulva minden párkapcsolatomat próbáltam górcső alá venni és minden alkalommal tanulságokat levonni, fejlődni. Ha így nézzük minden kapcsolat, és ami közben történt új értelmet nyer és talán semelyik sem tűnik majd bakinak vagy rossz döntésnek. Sőt, talán még egy akkor nem értett dolog vagy a szakítás is könnyebben emészthetővé válna.

Minden ember mellett tanulunk valamit. Minden kapcsolat ad valami értékeset, amit ha sikerül megfejteni és alaposan végiggondolni, akkor a következő kapcsolatba már tudatosabban, tapasztaltabban léphetünk be és remélhetőleg nem fogjuk ugyanazokat a hibákat elkövetni. De miért jönnek szembe velünk problémák? Hát azért, hogy megtanuljuk! Ha nem sikerül elsőre, akkor kapunk egy újabb leckét! Ha akkor sem?! Akkor egy harmadikat. És így tovább. Addig-addig jönnek majd az életünkbe egymáshoz nagyon hasonló problémák, amíg megtaláljuk a gyökerét és megoldjuk. Bár az ilyen helyzeteket az ember sokszor inkább kitolásnak éli meg és nem fejlődési lehetőségnek, de valójában az! Lehetőség arra, hogy valamiben jobbakká válhassunk. Pl.: ha a vitahelyzetekben a nőt elnyomja a férfi, akkor a nőnek feladata megtanulni jobban kiállni magáért. Persze ez a tükör visszafele is működik, így valójában a férfinek is be kéne látnia, hogy túl erőszakosan reagál egy-egy kiélezett helyzetre és vissza kéne vennie. Szép és jó, szinte már idilli, ha egy párkapcsolatban eljutnak a felek idáig és képesek a jelenség felismerése után változtatni a viselkedésükön. Persze ez nem feltétlen azt jelenti, hogy egy "nyuszi" nővel és egy "vadállat" férfival példáloztam, csak azt, hogy ezt a viselkedésformát hozzák ki egymásból, köztük ilyen a dinamika.

Érdekes dolog amúgy ez is, hogy ki mit hoz ki a másikból. Én például egy karakán, temperamentumos lány vagyok, aki legtöbbször ki mer állni magáért. Ez a kapcsolataim 90%-ban így is volt, sőt általában vissza kellett fognom magam, hogy ne nyomjam el a társam egy vitában. Mégis volt egy rövid kapcsolatom pár éve ahol ez teljesen megfordult. Én lettem az, akit próbált a másik fél elnyomni és nem volt annyi erőm, hogy ki tudjak állni magamért, a határozottságom eltörpült az övé mellett. Így simán fölém kerekedett egy-egy vitában. Ez anno nagyon tanulságos élmény volt, hisz azóta tudom, hogy hogy érzi magát az, aki a "gyengébb" egy vitában.

Egy kapcsolat mindig csodálatos, intenzív fejlődési lehetőség. Külön-külön és együtt is folyamatos emelkedést lehet elérni, ha a felek erre figyelnek és tudatosan dolgoznak a felmerülő problémákon. A másik fél egy életnagyságú tükör számunkra. Azt tükrözi vissza, ami a gyengeségünk, a fájó pontunk. És mivel mi általában ezeket rejtegetni, elfedni próbáljuk, így az élet elénk hozza, hogy "Nézd, itt vagyok! Oldj meg!" Érdekes rádöbbenni arra, hogy tulajdonképpen ami idegesít a másikban, az sokszor a saját gyengeségem, hiányom, el nem fogadott területem. Pl.: Többször előfordult velem az utóbbi időben, hogy már elég fáradtan értem haza, de otthon még nekiugrottam egy sor teendőnek, amiket meg kellett csinálnom, de azért nem lettek volna égetően fontosak. Ezalatt a barátom valami teljesen más, számára fontosabb dologgal foglalkozott. Én persze nehezményeztem, hogy nem segít és elkezdtem szurkálódni, aminek egy kis vita lett a vége. A vita végére általában rájöttem, hogy itt nem arról van szó, hogy nem segít nekem, hanem arról, hogy én nem engedem meg magamnak a pihenést. Akármilyen fáradt is vagyok, akkor is nekiugrok egy olyan feladatnak, ami alapvetően még ráérne és mikor látom, hogy ő más, számára inkább feltöltődést jelentő tevékenységet választ, akkor ezt tulajdonképpen irigylem tőle. Ha szükségünk van valamire, azt néha nemhogy megadnánk magunknak, inkább pont az ellenkezőjét tesszük, ami elég furcsa paradoxon, de sokszor megfigyelhetjük magunkon. Persze ez nem összekeverendő egy olyan szituációval mikor megkéri valaki a párját, hogy segítsen neki takarítani, de a férfi inkább fekszik, lazsál és végignézi, hogy a nő takarít.

Nekem az utóbbi idők egyik legnagyobb felismerése a pozitivitás témájával kapcsolatos. Alapvetően egy energikus, pozitív embernek tartom magam, de heves temperamentumom miatt elég hullámzó a kedvem. Nagy a kontraszt fenn és lenn közt és sokszor ezek a hullámok a "megkérdezésem nélkül" jönnek-mennek. A jelenlegi párom viszont egy végletekig pozitív, kiegyensúlyozott ember. Bármi történik vele aznap, mindig megvizsgálja, hogy annak miért jó örülni, miért tanulságos. Hatalmas felismerés volt, amikor rádöbbentem, hogy ez engem sokszor zavar. Nem tudtam mit kezdeni a pozitivitásával és nem tudtam örülni sem az örömének. Persze ha jó napom volt, akkor igen, de ha nem, akkor savanyúan reagáltam a napi élménybeszámolójára. Miért?? Sokat tépelődtem ezen, hisz nem gondoltam úgy soha, hogy ez normális, de aztán rájöttem az igen egyszerű válaszra. Azért mert én az életem több területével is hadilábon állok és nem érzem (vagy nem akarom?) érezni azt a fajta örömet, ami ő. Nem gondolom végig mindig, hogy az miért jó, ami történt és nem fogadom el, hogy a rossznak is van létjogosultsága. Ez a felismerés, amit mutatott, nem volt túl jó élmény, de rádöbbentett arra, hogy milyen területen kell dolgoznom magamon. Amikor ilyen tükrökkel találjuk szembe magunkat, sokunknak az azonnali reakciója az lenne, hogy elmenekülünk. Félünk végiggondolni és beismerni, hogy vannak gyengeségeink, amiben igenis a másik fél erősebb. Pedig ha ezt beazonosítjuk, elfogadjuk, és ne adj Isten még a társunkkal is megosztjuk, akkor el tudunk kezdeni fejlődni benne és meg fogjuk tudni változtatni. Ha szeretetteljes, őszinte kapcsolatban élünk, akkor a másik fél teret fog adni ennek és segíteni fog javítani is a problémán. Az érem másik oldalán pedig az is ott van, hogy mi is meg kell, hogy teremtsük azt az atmoszférát, hogy a társunk az ő saját gyengeségeit is megmutathassa és mi is segítsünk neki fejlődni.

Ilyen és ehhez hasonló példákat tudnék még oldalakon keresztül felsorakoztatni, melyeket az előző és a mostani párkapcsolataimnak köszönhetően fedeztem fel és változtattam meg. Örülök neki, hogy a társam egy tükör nekem! :)

A Boldogság

Nagybetűs szó. Legalábbis az én szótáramban. Tulajdonképpen mit jelent ez? Mit jelent boldognak lenni? Mi az, amit emberek milliárdjai kergetnek nap, mint nap, óráról órára? Mitől vagyunk boldogok? Mitől vagyunk boldogtalanok? Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki rengeteget szokott ezeken a kérdéseken töprengeni. És milyen paradox is az, hogy az ember majdnem mindig akkor agyal ezen, mikor valami nem kerek az életében. Mikor épp úgy érezzük "na most minden oké, boldog vagyok", akkor ritkán gondolkozunk el mélyebben e szó valódi jelentésén.

Ennek a szónak sincsen meghatározható, pontos definíciója. (mint ahogy olyan szavaknak sincs, mint szeretet, szerelem stb.) Szubjektív, hullámzó, állandóan változó, nehezen megfogható fogalom ez. Törékeny, néha nem is sejtjük mennyire. Olykor elég egy szó, egy pillanat, egy hír vagy egy esemény és boldogságunk azonnal szertefoszlik. De ugyanez érvényes persze visszafelé is. Néha egy szó is elég, hogy mosolyra húzódjon a szánk és vele együtt a szívünk is. 

Véleményem és eddigi tapasztalatom szerint a boldogság vajmi kevéssé függ a külső körülményektől. A külsőségek pont, hogy inkább elrontják, megmásítják azt. Rengetegszer én is abba a hibába estem már, hogy a külső tényezőkre hagyatkoztam. Süt-e a nap? Tudok-e venni egy új ruhát? Tökéletesen nézek-e ki aznap? De az élet mindig beigazolja, hogy ennek édeskevés jelentősége van. Valószínűleg mindenkivel történt már olyan, hogy egy teljesen átlagos napon, amikor látszólag "semmi sem történt", sőt még az is lehet, hogy egész nap esett az eső és kapkodni, rohanni kellett, mégis megmagyarázhatatlan okok miatt boldognak, kiegyensúlyozottnak érezte magát. Miért? Egész egyszerűen azért, mert belül minden rendben volt.

Én úgy tapasztaltam, hogy a boldogság a kiegyensúlyozottság, a hála és a jelen pillanat megélésének kölcsönhatásaként éled fel bennünk. Amikor boldognak érzem magam vagy amikor egy ismerősöm szívből jövő örömet érez ezt a "kombinációt" szoktam felfedezni.

Egyensúly. A mai rohanó világ talán egyik legnehezebben elérhető állapota. Egyensúly kinn és benn, lenn és fenn közt, egyensúly az élet minden területén, a lenni és a tenni állapot közt. Ember legyen a talpán, aki mindezt életének minden percében képes megvalósítani. de ha egy-egy percig, óráig, napig megsejtünk ebből valamit, akkor egy megmagyarázhatatlan nyugalmat, békét érzünk magunkban, körülöttünk és azt árasztunk mások felé is. 

Hála. Vajon hány olyan ember van ma a világban, aki naponta legalább egyszer hálát érez? Aki felfedezi az életében a nagyobb vagy az apró dolgokat és képes értük köszönetet mondani? Egy kedves mosolyért, egy finom ételért, egy nem várt bevételért, egy nyaralásért, egy kellemes beszélgetésért, egy szép, napsütéses napért, egy jó alvásért... Vagy olyan dolgokért, melyek szinte magától értetődőek, már-már azt gondolnánk, hogy alanyi jogon járnak. Hogy tudunk járni, hogy emberek vesznek körül bennünket, hogy van hol élnünk, hogy rengeteg lehetőségünk van az életben, hogy élhetünk! Érdemes mindennap végiggondolni, hogy miért érezhetünk hálát, nagyot fordulhat a pozitív-negatív mérlegünk serpenyője.

Jelen! Most! Milyen nehéz is ez! Nem a múlton rágódni, nem a jövőn aggódni, hanem megélni az adott pillanatot. Bizonyára sokunkkal megesett már (velem is), hogy a nyaralás utolsó napján éppen a tengerparton sütkérezve azon kezdtünk el gondolkodni, hogy másnap a munkában mit kell majd megcsinálnunk, kinek kell írnunk stb. Ez mai korunk egy újabb "betegsége". Nem vagyunk képesek huzamosabb ideig a jelennek élni, a mának örülni. (tisztelet a kivételnek persze) Pedig milyen felszabadító és megnyugtató is ha sikerül?! Érezni a napsütést az arcunkon, beleélni magunkat egy könyvbe, összpontosítani, hogy mit mond nekünk a másik. Nem is tűnik olyan nehéznek, nem? Ha sikerül, nyugalom, félelem és aggódás nélküli érzés kerít minket hatalmába. Ebből a szempontból irigylem a férfiakat. Az ő agyuk egy dolog pontos, koncentrált elvégzésére van "beállítva". Ők egyszerre nem tudnak több dologra figyelni, nem tudják megosztani a figyelmüket. No igen ám, de arra az egyre sokkal jobban tudnak koncentrálni, mint mi nők. Hányszor megtörtént már velem, hogy egy film megnézése után a társaság férfi tagja hónapokkal később is pontosabban el tudta mondani a történetet, vagy több szereplőt tudott felsorolni, mint én!? Ők lehet, hogy nem tudnak egyszerre főzni, mosogatni, vasalni és teregetni, de a jelen pillanatra való koncentrálásban van mit tanulnunk tőlük.

Tehát összegezve mi is A Boldogság? Nem tudom! :) Még nekem is tanulnom, tapasztalnom kell. Egyet viszont tudok. Tőlünk függ és rajtunk múlik! A többi csupán a körítés!

A félig-meddig távkapcsolat

Sok ismerősöm él távkapcsolatban. Én, személy szerint mindig is ódzkodtam a távkapcsolatoktól. Sőt, tiltakoztam, kijelentettem, hogy nekem sosem lesz. De mit lehet tenni ha szembejön az igazi, akinek nem a tipikus "normál" időbeosztása van? Hagyjam ki a lehetőséget emiatt? Adjam fel az életem és menjek vele? Nem hinném, hogy bármelyik is valódi megoldást jelentene. Legalábbis nem számomra...

Jelen írásomban nem a tipikus távkapcsolatról írok majd, amikor két ember két külön országban él, sok esetben más kultúra emberei. Ez egy másfajta, "furcsa" távkapcsolat.

Pár hónappal ezelőtt a -nem létező- véletlen összesodort egy férfivel, akinek történetesen nem túl kiszámítható az időbeosztása. Kb. 6 nap külföldi és 4 nap itthoni tartózkodást értek ezalatt. Racionálisan nézve azt kellett volna mondanom, hogy inkább nem vállalom, nem akarok ennyit egyedül lenni, távkapcsolatban élni. De nem tettem! Gondolkodás nélkül belementem ebbe a lüktető, pulzáló kapcsolatformába. 

Nagyon kettős az egész, azt kell mondjam kihívásokkal teli. Ha valaki azon gondolkozik, hogy belemenjen-e, én azt mondom, csak a szívére hallgasson! Az ész úgyis felsorakoztat majd pár érvet, hogy miért ne, de nem az a valódi igazság. A helyes út a szívünkben rejtőzik. 

Persze rengeteg nehézséget, kitartást, türelmet és bizalmat igényel egy ilyen kapcsolat. Nem mondom, hogy rosszabb pillanataimban nem teszem fel magamnak a kérdést: "Kell ez nekem?" De aztán egyetlenegy szava/tette eloszlatja a pillanatnyi kétségeimet. Tulajdonképpen olyan mintha két életem lenne. Egy "szingli" és egy "társas". Mikor elmegy az olyan, mintha elhagyna. Minden alkalommal mélységes fájdalom, elhagyatottságérzés kerít hatalmába. (néha már már túlzás) Elválás előtt pár órával már csak arra tudok gondolni, hogy nemsokára el kell váljunk, itthagy egyedül, távol lesz, csak neten fogunk tudni beszélni, napokig nem lehetek a közelében és így tovább. Olyankor már felveszem a durci viselkedést és szomorkodom. Minden alkalom egy mini-szakítás. 

De mit tudok tenni, hogy mindezek ellenére egyedül is jól és hatékonyan töltsem az időmet? Általában amint elmegy, akarva-akaratlanul is felveszem a szingli-style-t. No ez nem azt takarja, hogy elmegyek ismerkedni! Inkább azt, hogy csinálok olyan napot/estét, amikor magamra koncentrálok, olyan programokat szervezek, amikhez kedvem van, illetve olyanokat is, amikor a barátaimmal, családommal vagyok. Mindig elfoglalom magam, a hobbiaimnak élek. (aki ismer, az tudja, hogy rengeteg van... :) ) Nagyon fontos, hogy legyen olyan dolog, amit szeretünk csinálni. Legyenek olyan elfoglaltságok a tarsolyunkban, amik a párunktól függetlenek. Ez persze abban az esetben is érvényes, ha nem távkapcsolatban élünk! De mindezek mellett azért az is igaz, hogy mindezeket mindig megosztom vele. Mindennap beszélünk, elárasztom képekkel, mindig tudja merre járok, mit csinálok, hogy érzem magam. Ha tudjuk a másik hol jár, mit csinál éppen, az szerintem sokat segít abban, hogy a hiányát jobban fel tudjuk dolgozni.

Kulcsfontosságú, főleg az ilyen kapcsolat esetében, hogy legyen saját életünk. Olyan része is legyen a napjainknak, ami független a párunktól. Ne függjünk tőle, ne csak vele legyenek programjaink, élményeink. Hosszútávon csak így tartható fenn az egyensúly és így tudunk majd a telefonban vagy személyesen újra és újra a napi megélésinkről mesélni, ezeket megosztani vele.

Azt sem tartom feltétlen jó megoldásnak, ha az ember teljesen alárendeli az életét a másiknak, gondolkodás nélkül. Persze az az ideális, ha a felek tesznek érte, hogy a távkapcsolat ideiglenes legyen és a jövőben együtt élhessenek, de nem ész nélkül. Gondolok itt arra, hogy például csak azért, mert ilyen párt sodort elénk a sors nem kell minden megfontolás nélkül otthagyni a munkánkat, egész életünket és a másik után futni. ha már feltérképeztük a helyzetet, stabilizáltuk a kapcsolatot, látunk lehetőséget, potenciált a másikban való igazodáshoz, az persze már egy egészen más történet. De az én esetemben ez semmiképpen nem lenne célravezető ha feladnám az életem és állandóan utaznék vele, hisz nem lehetne se munkám, se semmi állandóság az életemben. Ez egy teljesen egyenlőtlen kapcsolat kialakulásához vezetne.

Na de milyen is az, amikor itthon van? Van egy film -karácsonyi- melyben egy jelenetben azt mutatják, amikor emberek a reptéren találkoznak hazaérkező szeretteikkel. Anno sírtam azon a jeleneten és a mai napig emlékszem rá. Na, én ezt most 6-7 naponta átélem. Furcsa az élet, nemde? Minden találkozás egy ajándék. A pozitív oldala, hogy többek közt emiatt a fura, kettős életstílus miatt sokkal jobban tudjuk értékelni a találkozásainkat, az együtt töltött időt lehetőségét. Minden alkalom olyan, mintha tiszta lappal, új lendülettel kezdhetnénk. Mindig új tüzet kap a köztünk levő kapcsolat. Az együtt töltött idő értékes, ezeken a napokon a saját, egyéni szükségleteink elé helyezzük a közös programokat. Ez az életem második fele. Ezek a napok lehetőséget adnak arra, hogy egymást, egymás életét, barátait jobban megismerhessük és még jobban elköteleződjünk a kapcsolat mellett.

Ezekben a napokban szebben süt a nap. Bánom-e, hogy így döntöttem? A világért sem! Életem egyik legjobb időszakát hagytam volna veszni ha akkor az eszemre és nem a szívemre gondolok.

Élet egy szakítás után

Az utóbbi napokban több ismerősöm, vagy éppen rokonom keresett meg, hogy szakítottak a barátjával/barátnőjével és mit tudok tanácsolni, mit tegyenek? Nincs nagy tapasztalatom e téren, de azért már én is megéltem pár szakítást, amikből rengeteget tanultam és beültettem a megtapasztaltakat a következő kapcsolatomba.

Irtóra tud fájni, az embernek kicsit már-már kettéhasad a szíve, de rengeteget lehet belőle tanulni. Olyan tanulságokat lehet levonni, amelyek segítenek a későbbiekben egy, az előzőnél valamilyen tekintetben jobb, kiegyensúlyozottabb kapcsolatot kialakítani. Néha mindegy is melyik fél szakított, mert ha egy szeretetteljes kapcsolatnak lesz vége, az mindkét félnek fájdalmas.

A következőkben újfent a saját tapasztalataimból fogok építkezni, illetve minden esetben szereteten alapuló kapcsolat utáni szakítást veszem alapul.

Ha vége egy kapcsolatnak az egy hasonló gyászidőszak, mint amikor egy hozzátartozónk életét veszti. Úgy érezzük valami meghalt bennünk, siratjuk a múltat, a "régi szép időket". Ez így van rendjén. Teret kell ennek adni. Szomorkodni kell, sírni, toporzékolni, ha épp úgy esik jól. El kell menni egy jót bulizni, vagy haverokkal Balcsira vagy csak csapni egy napot, amikor egész nap bámuljuk a limonádé filmeket miközben bömbölünk egy tál pattogatott kukorica felett. (Jó tudom, ez csajos szokás...) Na persze nem mindegy, hogy meddig! Pár hétig, hónapig (a kapcsolat hosszától függően) ez rendben is van, de nem szabad túl hosszan belesüppedni, hisz akkor inkább önsajnálattá válik már.

Mit is csináltam én szakítás után? Életem első szakítása igen későn, 21 évesen ért, egy több éven át tartó kapcsolat után. Nagyjából 5 hónapig nap, mint nap rossz kedvem volt, sokszor úgy éreztem minden kilátástalan, ennek az érzésnek sosem lesz vége, sosem fogok olyan percet megélni, amikor ne jutna eszembe. Segített továbblépni, hogy megtanultam egyedül, párkapcsolat nélkül élni. Előtte inkább használnám magamra a kapcsolatfüggő jelzőt. El sem tudtam képzelni az életem "szingliként". Utána szépen lassan megtanultam egy másik ember nélkül is teljesértékű nőnek érezni magam. Nagyon fontos, hogy ne másokon múljon a boldogságunk. Ha képesek vagyunk szívből boldogok lenni egyedül, akkor vagyunk valójában készek egy új kapcsolatra.

Le kell vonni a tanulságokat! Nagyon fontos mozzanata egy szakításnak a párunkkal tisztázni, hogy miért lett vége köztünk. Jogunk van megtudni és/vagy kötelességünk elmondani. Ez a további fejlődésünk érdekében elengedhetetlen lépés. Ha nyitott rá a másik fél még azt is érdemes utoljára tisztázni, hogy mit szeretett és mit nem szeretett egyik a másikban. Ez sokat segíthet a szakítás indokainak megértésében. Természetesen ez a beszélgetés akkor ér valamit, ha nem vádló, szitkozódó, hanem konstruktív és szeretetteljes. Ha nem sikerül ilyen hangot megütni, akkor nincs is értelme belekezdeni, ne okozzunk a másiknak még nagyobb fájdalmat.

Érdemes mindemellett egyedül is tisztába tenni a gondolatainkat. Jó megbeszélni az exünkkel, pár közeli baráttal, családtaggal, de a saját kis világunkban is el kell mélyedni. Nekem például a sok egyedül töltött estén kívül nagy segítségemre volt a következő tipp, melyet egy Madridban, sírással töltött estémen javasolt nekem a barátnőm, aki már nem bírta tovább nézni a zokogásomat. Fel kell írni egy papírra minden jó tulajdonságát az exünknek. Mindent, ami külsőleg  és belsőleg tetszett benne, ami miatt értékesnek tartottuk őt. Ezek után azt is össze kell gyűjteni és papírra vetni, hogy mit nem kedveltünk benne. Végül, de nem utolsósorban az a lista következik, hogy mi a jövőképünk. Milyen férfit/nőt szeretnénk, hogy az utunkba sodorjon az élet?! Magas/alacsony? Barna/szőke? Kedves/undok? Extrovertált/introvertált? És így tovább. Ezzel meglepően sok dolgot tudunk magunkban tisztázni és akár el is indulhat a megfelelő ember bevonzása is! :)

Ne beszéljünk vele (túl sokat)! Hát én ezt a pontot számtalanszor megszegtem, de sosem lett jó vége. A legjobb ha ilyenkor nem ismerősünk a közösségi oldalakon, nem követjük őt semmilyen internetes platformon és nem is faggatjuk a haverjait, hogy mi van vele, mit csinál épp. Bár nehéz, gyengébb pillanataimban mindig megszegtem, hisz előtte még azt is tudtuk, hogy mit és mikor evett, mikor kelt és feküdt, mégis ezt jobb betartani. Akár mi szakítottunk, akár velünk szakítottak, jobb nem naprakésznek lenni a másik életéből. Mindenki máshogy dolgozza fel az ilyen eseményeket és lehet, hogy hamar olyan posztokba, hírekbe futnánk, ami megbántana minket, még jobban feltépné a szakítás okozta sebet.

Nem visszatáncolni! Egy újabb szupernehéz ponthoz érkeztünk. "A káposzta sem jó felmelegítve!"-szól a mondás. A legnehezebb napokban és órákban is meg kell próbálnunk emlékezni arra, hogy valamiért vége lett a kapcsolatnak, valami már nem működött, valamit már nem tudott a két fél meglépni, valami elveszett. Ha velünk szakítottak, akkor is érvényes ez, persze olyankor még nehezebb féket tenni a szívünkre.

Legyünk türelmesek! Ezek a változások nem egyik napról a másikra történnek. Ez egy lassan érlelődő folyamat, melynek meglesz a gyümölcse, ha komolyan vesszük és teszünk a változásért.

Segít ilyenkor, ha érezzük, hogy fontosak, értékesek vagyunk mások számára. Ebben az időszakban különösen fontos a család, barátok támogatása, megértése. 

Mindemellett ez az időszak kedvezhet valami újnak a kipróbálásban, új hobbi elkezdésében, régóta halogatott tervek megvalósításában. Így leköthetjük magunkat, új embereket ismerhetünk meg, elmélyíthetjük régebbi kapcsolatainkat, törődhetünk picit magunkkal.

Ez egy terhelt időszak, melyhez rengeteg lelki erőre, kitartásra van szükség. De ez nem világ vége, ki lehet ebből jönni. Győztesként! :)

Az ideális párkapcsolat

Szingli és párkapcsolatban élő emberek ezrei, százezrei törik a fejüket azon, hogy vajon van-e ideális párkapcsolat. Ha van, hol a receptje? Ha nincs? .. Áh, az nem lehet!

Nos, meg kell mondjam, hogy ebben senki nem tud segíteni a másiknak, mert ennek bizony nincs receptje. Vagyis nincs bevált. Ez egyénenként eltérő, csak mi magunk dolgozhatjuk ki. De még ez sem elég! Ezért nap, mint nap tenni kell! Az ideális párkapcsolat él, mozog, változik, megújul, lélegzik. Az ilyen kapcsolatban élők mindennap tesznek érte, hogy az a kapcsolat ideális is maradjon.

Csalódással vettem tudomásul, hogy hány és hány ember nem hisz ebben. A magam csupán 24 évével rengeteg emberrel találkoztam, aki belenyugodott a "semmilyen" kapcsolatba. Aki nem tett semmit, nem küzdött, nem keresett, nem kockáztatott. Sok emberrel volt már alkalmam beszélgetni, akiket ha a párkapcsolatáról kérdezgettem, akkor nem csillogott a szeme, hamar kiderült a válaszokból, hogy elég "semmilyen" az egész, de "végülis nem rossz, elmegy." Sokan úgy vannak vele, hogy összejönnek valakivel, az elején tepernek, lehozzák a csillagokat az égből a másikért, majd amikor biztos talajt éreznek a talpuk alatt, akkor behúzzák a kéziféket és belesüppednek a kapcsolatba. Ez nem vezet sok jóra hosszútávon, eddigi meglátásaim szerint. 

Milyen is az ideális párkapcsolat szerintem? Nehéz erre válaszolni és még nem is rendelkezem túl sok élettapasztalattal, de azért összeszedtem néhány számomra elengedhetetlen aspektust.

Az igazi kapcsolat őszinte. Elcsépelt egy mondat, tudom! De igaz. Meg kell adni egymásnak a teret, lehetőséget, bizalmat, támogatást, hogy elmondja a másik, ha valami nyomja a szívét. Fontos, hogy az apró, jelentéktelennek tűnő dolgokat és a súlyos, komoly problémákat, dilemmákat is megosszuk a másikkal. Ha a kapcsolat biztos alapokon nyugszik, bizalmon alapul, akkor még olyan dolgokat is kibír, amiket álmunkban sem gondolnánk. Fontos, hogy ne titkolózzunk, füllentsünk, hanem megfelelő helyen és időben a gondolatainkat a másik elé tárjuk. 

Az ideális kapcsolatban mindkét fél fejlődik és fejleszti a másikat. Egy újabb elcsépelt, százszor átrágott mondat. Ha valaki nem élte át, annak ez semmit nem mond. Ha valaki már átélte?! Sose menne bele másmilyen kapcsolatba. Amikor a másik támogat, biztat. Amikor nyitott és kíváncsi a nézeteidre. Meghallgat, esetleg utána is néz, ha számára új témáról mesélsz, érdeklődik és nem ítélkezik. Mindent, amit csak tud megad, hogy Te fejlődj abban, amiben szeretnél és amire szükséged van, amiben esetleg tehetséges vagy. (Persze ez nem azt jelenti, hogy a másik félnek semmit nem kell tennie, majd mindent automatikusan megkap!)

Az ideális kapcsolat és az abban élő felek vibrálnak. Ritkán, de azért találkozok olyan párral, akik szinte "zsizsegnek", mikor együtt vannak. Minden szavuk, mozdulatok összehangolt és szeretetteljes. Látszik köztük a harmónia, szeretet. Szinte olvasnak egymás gondolataiban. 

Az ideális kapcsolat lélegzik. Ki,- és belélegzik. Tehát váltakoznak az együtt és az egymás nélkül töltött időszakok. Egyensúlyra kell törekedni. Nem célravezető, ha valakik folyton együtt vagy folyton külön vannak. Akik nagyon sok időt töltenek kettesben, ott fennáll annak a veszélye, hogy kizárják a külvilágot, nincsenek egyedül, más emberekkel élményeik. De az sem egészséges persze, ha nincsenek a párnak közös élményei, nem töltenek együtt időt, mindig fontosabb a munka, edzés, haverok vagy bármi egyéb. Az sem mindegy milyen az az idő. Fontos megkülönböztetni a mennyiségi és a minőségi időt. Ha csupán mennyiségi, úgy hamar csapdába eshetünk és elveszhet ennek az együtt töltött időnek az öröme. Még a leterheltebb, nehezebb időszakokban is meg kell találni annak a helyét, hogy a párunkkal kettesben szervezzünk egy-egy programot. A minőségi idő bármit magában foglalhat, de az az egy biztos, hogy két ember jelenlétéről, egymásra figyeléséről szól. Lehet az egy utazás, kettesben elfogyasztott vacsi, de akár csak egy séta, vagy egy elalvás előtti beszélgetés.

Az ideális kapcsolat tűr. No persze nem mindegy, hogy mit és meddig, de azért van benne türelem, tolerancia. A párok elfogadják ha a másiknak olyan tervei, céljai vannak, ami némi akadályt gördít a kapcsolat elé és támogatja a másikat, még akkor is, ha ez rá nézve nem is igazán egy kedvező helyzet. Persze nem szabad mindent és bármit szótlanul tűrni, de nem jó ha párunkat korlátozzuk a céljainak az elérésében. Itt is valahogy ki kell építeni az arany középutat.

Az ideális kapcsolat két legjobb barát szövetsége. nem olyan rég megkérdezték tőlem, hogy mit jelent számomra a párom. Ki ő nekem?! Némi gondolkozás után ezt feleltem: " Ő a legjobb barátom." Ő az az ember, akivel bármikor bármilyen gondolatomat megoszthatom. Meghallgat, nem ítélkezik, véleményt alkot, visszajelez, tanácsot ad, de nem rágja a számba a választ. Támogat, de elvárja, hogy én is tegyek a céljaimért, bízik bennem, hagy élni, de mellettem áll. Nincsenek titkok, mindannyian nyílt lapokkal játszunk.És ami még alapja szerintem a hosszútávú, harmonikus kapcsolatoknak: szeret meglepni. Apróságokkal, de szinte mindennap feldobja a napom. :)

Számomra dióhéjban ilyen "az ideális párkapcsolat!" :)

süti beállítások módosítása