Sok ismerősöm él távkapcsolatban. Én, személy szerint mindig is ódzkodtam a távkapcsolatoktól. Sőt, tiltakoztam, kijelentettem, hogy nekem sosem lesz. De mit lehet tenni ha szembejön az igazi, akinek nem a tipikus "normál" időbeosztása van? Hagyjam ki a lehetőséget emiatt? Adjam fel az életem és menjek vele? Nem hinném, hogy bármelyik is valódi megoldást jelentene. Legalábbis nem számomra...

Jelen írásomban nem a tipikus távkapcsolatról írok majd, amikor két ember két külön országban él, sok esetben más kultúra emberei. Ez egy másfajta, "furcsa" távkapcsolat.

Pár hónappal ezelőtt a -nem létező- véletlen összesodort egy férfivel, akinek történetesen nem túl kiszámítható az időbeosztása. Kb. 6 nap külföldi és 4 nap itthoni tartózkodást értek ezalatt. Racionálisan nézve azt kellett volna mondanom, hogy inkább nem vállalom, nem akarok ennyit egyedül lenni, távkapcsolatban élni. De nem tettem! Gondolkodás nélkül belementem ebbe a lüktető, pulzáló kapcsolatformába. 

Nagyon kettős az egész, azt kell mondjam kihívásokkal teli. Ha valaki azon gondolkozik, hogy belemenjen-e, én azt mondom, csak a szívére hallgasson! Az ész úgyis felsorakoztat majd pár érvet, hogy miért ne, de nem az a valódi igazság. A helyes út a szívünkben rejtőzik. 

Persze rengeteg nehézséget, kitartást, türelmet és bizalmat igényel egy ilyen kapcsolat. Nem mondom, hogy rosszabb pillanataimban nem teszem fel magamnak a kérdést: "Kell ez nekem?" De aztán egyetlenegy szava/tette eloszlatja a pillanatnyi kétségeimet. Tulajdonképpen olyan mintha két életem lenne. Egy "szingli" és egy "társas". Mikor elmegy az olyan, mintha elhagyna. Minden alkalommal mélységes fájdalom, elhagyatottságérzés kerít hatalmába. (néha már már túlzás) Elválás előtt pár órával már csak arra tudok gondolni, hogy nemsokára el kell váljunk, itthagy egyedül, távol lesz, csak neten fogunk tudni beszélni, napokig nem lehetek a közelében és így tovább. Olyankor már felveszem a durci viselkedést és szomorkodom. Minden alkalom egy mini-szakítás. 

De mit tudok tenni, hogy mindezek ellenére egyedül is jól és hatékonyan töltsem az időmet? Általában amint elmegy, akarva-akaratlanul is felveszem a szingli-style-t. No ez nem azt takarja, hogy elmegyek ismerkedni! Inkább azt, hogy csinálok olyan napot/estét, amikor magamra koncentrálok, olyan programokat szervezek, amikhez kedvem van, illetve olyanokat is, amikor a barátaimmal, családommal vagyok. Mindig elfoglalom magam, a hobbiaimnak élek. (aki ismer, az tudja, hogy rengeteg van... :) ) Nagyon fontos, hogy legyen olyan dolog, amit szeretünk csinálni. Legyenek olyan elfoglaltságok a tarsolyunkban, amik a párunktól függetlenek. Ez persze abban az esetben is érvényes, ha nem távkapcsolatban élünk! De mindezek mellett azért az is igaz, hogy mindezeket mindig megosztom vele. Mindennap beszélünk, elárasztom képekkel, mindig tudja merre járok, mit csinálok, hogy érzem magam. Ha tudjuk a másik hol jár, mit csinál éppen, az szerintem sokat segít abban, hogy a hiányát jobban fel tudjuk dolgozni.

Kulcsfontosságú, főleg az ilyen kapcsolat esetében, hogy legyen saját életünk. Olyan része is legyen a napjainknak, ami független a párunktól. Ne függjünk tőle, ne csak vele legyenek programjaink, élményeink. Hosszútávon csak így tartható fenn az egyensúly és így tudunk majd a telefonban vagy személyesen újra és újra a napi megélésinkről mesélni, ezeket megosztani vele.

Azt sem tartom feltétlen jó megoldásnak, ha az ember teljesen alárendeli az életét a másiknak, gondolkodás nélkül. Persze az az ideális, ha a felek tesznek érte, hogy a távkapcsolat ideiglenes legyen és a jövőben együtt élhessenek, de nem ész nélkül. Gondolok itt arra, hogy például csak azért, mert ilyen párt sodort elénk a sors nem kell minden megfontolás nélkül otthagyni a munkánkat, egész életünket és a másik után futni. ha már feltérképeztük a helyzetet, stabilizáltuk a kapcsolatot, látunk lehetőséget, potenciált a másikban való igazodáshoz, az persze már egy egészen más történet. De az én esetemben ez semmiképpen nem lenne célravezető ha feladnám az életem és állandóan utaznék vele, hisz nem lehetne se munkám, se semmi állandóság az életemben. Ez egy teljesen egyenlőtlen kapcsolat kialakulásához vezetne.

Na de milyen is az, amikor itthon van? Van egy film -karácsonyi- melyben egy jelenetben azt mutatják, amikor emberek a reptéren találkoznak hazaérkező szeretteikkel. Anno sírtam azon a jeleneten és a mai napig emlékszem rá. Na, én ezt most 6-7 naponta átélem. Furcsa az élet, nemde? Minden találkozás egy ajándék. A pozitív oldala, hogy többek közt emiatt a fura, kettős életstílus miatt sokkal jobban tudjuk értékelni a találkozásainkat, az együtt töltött időt lehetőségét. Minden alkalom olyan, mintha tiszta lappal, új lendülettel kezdhetnénk. Mindig új tüzet kap a köztünk levő kapcsolat. Az együtt töltött idő értékes, ezeken a napokon a saját, egyéni szükségleteink elé helyezzük a közös programokat. Ez az életem második fele. Ezek a napok lehetőséget adnak arra, hogy egymást, egymás életét, barátait jobban megismerhessük és még jobban elköteleződjünk a kapcsolat mellett.

Ezekben a napokban szebben süt a nap. Bánom-e, hogy így döntöttem? A világért sem! Életem egyik legjobb időszakát hagytam volna veszni ha akkor az eszemre és nem a szívemre gondolok.