2015. okt 25.

Sorsdöntő találkozások

írta: Viktória Perger
Sorsdöntő találkozások

Nap, mint nap számtalan emberrel találkozunk. A vadidegenektől, az ismerősökig a legjobb barátainkkal, családtagjainkkal. Nagy részét a tudatosság hiányában éljük meg. Ritkán gondolkozunk el azon, hogy "Vele vajon miért kellett most találkoznom?" "Miért pont tőlem kérdezte meg, hogy merre talál egy boltot?" "Miért pont ez a nő ült mellém a vonaton?" Még a szoros, éveken át tartó kapcsolatainknál csak-csak feltesszük magunknak néha a kérdést: "Mi dolgunk nekünk egymással tulajdonképpen?" Rettentő érdekes válaszok és eszmecserék kerekedhetnek belőle, ha ezt kipróbáljuk, de ez már ez másik téma lenne, mint amit most érinteni szeretnék.

Egy átlagos nagyvárosi ember annyira sok idegennel kerül egy-egy tizedmásodperc erejéig kontaktusba, hogy nincs is igazából kedve azon gondolkozni, hogy ez vagy az a találkozás miért történt. De még ha nem is tudatosul bennünk épp ott, abban a pillanatban, vagy netalántán soha, mégis minden találkozásnak megvan a maga szerepe az életünkben, minden találkozás okkal jön létre. Lehet, hogy valakinek épp azzal a mosolyunkkal tesszük szebbé a napját. De az is lehet, hogy egy vadidegentől kapott szó vagy kedves gesztus teszi szebbé a miénket. Persze nem kell és nem érdemes mindegyiket fejtegetni, mert úgy az egész életünket eltölthetnénk ezzel. De vannak meghatározóak, aminek hosszú távú következménye van, ami megváltoztatja az életünket, ami új lendületet hoz, ami a feje tetejére állít mindent. Vannak találkozások, amiken mindenképpen érdemes elmélkedni. "Miért pont én?" "Miért pont ő?" "Miért pont mi?" Ez lehet akár családi kötelék, szoros baráti kapcsolat, de akár párkapcsolat is. 

Én úgy érzem, hogy a mostani párkapcsolatomat biztosan sorsdöntő találkozásnak nevezném. Anno 2011-ből vannak az első emlékeim vele kapcsolatban, amikor is még az akkori barátom révén ismertem meg őt. Nem tekintettem rá többként, mint az exem barátja. Jó ideig akárhányszor találkoztunk, nem hozott ki belőlem érzelmeket, kissé uncsi, magányos srácnak gondoltam. Mígnem elkezdtünk beszélgetni és kiderült, hogy ez az uncsi srác valójában egy nagyon érdekes, sokoldalú, céltudatos, komoly, kedves figura. Az élet és a köztünk kialakuló érzelmek úgy hozták, hogy három évre el kellett váljanak útjaink. Akkor még nem tudtuk persze, hogy három évre, csak azt, hogy nem beszélhetünk, találkozhatunk többé, mert annak nem lenne jó vége. Szinte semmit nem tudtunk a másikról onnantól kezdve, nem beszéltünk, nem találkoztunk. A tény, hogy nem beszélhetek vele többé és talán soha nem láthatom viszont, teljesen padlóra küldött. Nem tudtam miért, de azt éreztem, hogy így nem lehet vége. Nekünk még dolgunk van egymással. Az embernek számtalan olyan kapcsolata van, ami tart egy ideig, akár napi szinten is találkoznak az illetők, de aztán valamilyen oknál fogva megszakad a kapcsolat, de az emberben mégsem keletkezik űr. Szeretettel gondol vissza arra az időszakra, de nem fáj neki, hogy már nem beszélnek napi szinten, hisz ez az élet rendje. De itt nem ezt éreztem. Űr keletkezett bennem. Nem tudtam mikor, de azt tudtam, hogy még találkoznunk kell.

Mikorra csillapodott bennem ez a fájdalom és kicsit el is kezdtem az érzést elásni magamban, akkor már nem bántam, hogy megismertem őt. Megérkezett a hála érzet és a beletörődés a kialakult helyzetbe. Hálát éreztem azért a sok kellemes beszélgetésért, kedves szóért és új világnézetért, amit tőle kaptam, általa megismerhettem. 

Ahogy teltek-múltak a hónapok és sodort az élet jobbra-balra úgy éreztem talán már el is felejtettem őt és az érzést, ami anno hozzá kapcsolt. Talán nincs is nekünk semmi dolgunk egymással. Ez volt bennem az eltávolodás, a tagadás időszaka. 

Körülbelül fél évvel az ominózus találkozás előtt kezdett visszakúszni a gondolataimba a neve. Minden lehetséges módon próbáltam megtudni, hogy mi van vele, anélkül, hogy ő erről tudomást szerezhetne. Azt éreztem, hogy az elnyomott, le nem zárt félretolt kapocsnak, ami kialakult köztünk, mégsem lehet így vége. Nem tudtam mit akarok elérni ezzel, hogy gondolkozom rajta vajon hol lehet éppen akkor, vajon ő gondol-e rám. Reménykedtem. Reméltem, hogy ő is emlékszik rám, ő is szeretne velem találkozni. A reményen túl megjelent még bennem a várakozás. Türelmesen vártam, hogy mit hoz a sors. Tudtam, ha dolgunk van egymással, össze fogunk futni. Valahol, valamikor. Épp nem volt párkapcsolatom, így igazából nem volt fájdalmas, hogy ezen gondolkozom. Jólesett gondolni rá, még akkor is ha azt sem tudtam, gondol-e rám néha.

Egy éve pontosan ezen az őszi napon egy barátnős találkozás zárásaképpen egy belvárosi kajálda felé vettük az irányt. Ahogy beléptünk és a pulthoz sétáltunk, a szemem sarkából megláttam, hogy ő is épp itt vacsorázik. Teljesen paradox érzelmek öntöttek el. Örültem, de közben azt kívántam, bárcsak ne lenne itt. Oda akartam menni hozzá, de közben azt vártam, hogy menjen már el. Erre vártam már mióta, de mikor megláttam elöntött a félelem. Teljesen lesokkolt a pillanat. De a legmegdöbbentőbb valójában az volt, hogy egy tizedmásodperc ilyen erős, mindent elsöprő érzelmeket volt képes kihozni belőlem. Addig azt hittem, hogy a "megáll az idő mikor egymásra néznek" típusú történetek filmbeli túlzások, de akkor, ott rá kellett jöjjek, hogy nem. Ez bizony valós. Van ilyen találkozás, van ilyen érzelem. Azt éreztem, hogy bármi lesz is ezután, már azért megérte, mert így megtudtam, hogy vannak bennem ilyen erős érzelmek és van az a férfi, aki ezt váltja ki belőlem.

Mint később kiderült a félelmem alaptalan volt, ő is ezt érezte. Megkeresett, élénken élt benne is az emlékem és hamarosan egymás mellett döntöttünk, ami azóta is tart. A három év, ami eltelt a sorsdöntő találkozásunk előtt egy felkészülési időszak volt. A sors keze, a remény és a türelmes várakozás meghozták gyümölcsüket.

Érdemes találkozásinkat picit nyitottabban, ilyen szemmel is végiggondolni, mert ki tudja miért történnek és milyen okokat, célokat rejtenek magukban!? :)

Szólj hozzá

remény szeretet párkapcsolat sors találkozás elfogadás elengedés türelem hála